Csillaghullta, Szélelfújta - Az ősi kincs nyomában- Munkácsi Gabriella

Ez a történet a régmúlt időkben játszódik.
Ha képes lennél az időben utazni, akkor majdnem
kétezer évet kellene visszalépkedned, hogy eljuss oda.
Vannak, akik szerint mindez soha nem történt meg.
(Lássuk be, hogy nekik elég szegényes a fantáziájuk.)
Ám vannak, akik tudják az igazat Csillaghulltáról,
Szélelfújtáról és a titokzatos kincsről.
Őrzik és továbbadják a legendát, azoknak, akik
végigolvassák ezt a könyvet.
NEKED.

Megtudsz mindent, ami régen történt. Úgy,
ahogy történt. De csak akkor, ha Messiával és
Kabával tartasz. Egy csodálatos földön, melyet ma
Magyarországnak hívnak.
Akkoriban azonban...
Indulj Te is az ősi kincs nyomába!
Ismerd meg a titkot!

Részlet a könyvből:
A megjelenő lény emlékeztetett a Lápi Tündérasszony udvarmesterére. Termetre akkora volt, mint a vízi emberke, de testesebb, zömökebb és erőteljesebb. Levélmintákkal díszített zöld zekét, hosszú nadrágot és barna bocskort viselt. Zöld volt az oldalra konyuló, manószerű sapkája is. A sapka alól kilógó földbarna haját fekete gyöngyökkel fogta össze, csakúgy, mint az öve alá érő szakállát. A legnagyobb különbséget közte és a vízi emberke között mégis az ábrázata jelentette. Mert míg a Lápi Tündérasszony udvarmesterének tekintetében segítő szándékot is lehetett látni a gunyorosság mellett, ennek az alaknak aztán semmiféle segítő szándék nem volt a pillantásában. Sőt! Sokkal inkább a megvetés, a harag, és az ártani akarás eltéveszthetetlen légköre vette körül!
- Szóval nem tetszem nektek?! - kérdezte éles hangon, és csípőre tette a kezét.
- Azt hiszem, hogy szaladhatnátok - súgta ekkor Trax, s bár igyekezett nagyon halk lenni, a varangyból lett alak meghallotta.
- Szaladni?! Ugye nem gondolod, hogy hagyjuk?! - nevetett fel.
S mintha csak erre vártak volna, a többi ál-varangy is megrázta magát, és mind átalakultak. Aztán szorosan körbevették a három jövevényt!
- A rémek... - értette meg Kaba.
- Hívj csak minket lidérceknek, emberkölyök! - kuncogott hidegen a vezetőjük.
- Hallottam már rólatok. - Kaba igyekezett szóval tartani a lidérceket, de közben sebesen járt az agya, hogy mit is tehetnének.
- Ó, hallottál rólunk! - ingatta gúnyosan a fejét a vezető. - Meglátod hamar, micsoda különbség van aközött, hogy hallasz rólunk, meg hogy találkozol velünk!
- Mit akartok? - kérdezte éles hangon Messia, és hátrarázta a haját.
- Hogy mit akarunk? - A lidérc újra elnevette magát, s ezúttal vele nevettek a többiek is. - Hát játszani! Szórakozni! Olyan rég volt erre módunk!
- Játszani? - Messia nyelt egyet.
- De csakis a mi játékunkat! Rémíteni, megtépni, karmolni és harapni. Rúgni és ütni. Csomagokat és köpenyeket szabdalni. Kergetni, üldözni, gáncsolni. Meglátod mindjárt, mennyire élvezzük az ilyesmit!
Lassú léptekkel elindult feléjük, mire a többi lidérc is megmozdult. Még szorosabbra vonták a kört a két gyerek körül. Trax összedörzsölte a tenyereit.
- Ezek még nem találkoztak egy igazi római házi szellemmel - suttogta. - De most majd kapnak egy kis kóstolót!
- Az nem lesz elég - súgta vissza Messia. - Túl sokan vannak!
- A fél faluhoz is elegen lennének - mormogott Kaba, mert legalább harmincat számolt össze.
- Mit csináljunk? - Messia Kaba hátának vetette a hátát. - Kaba, biztos tudsz valamit, amit tenni lehet ellenük!
- Csupa olyasmit, amit ők tesznek! - hangzott a fiú válasza.
- Úgy érted, hogy ütni, rúgni, tépni és karmolni? - Messia vett egy nagy levegőt. - Azt tudok, ha kell! Kéne egy jó kis suhogós vessző! Olyan, amivel mifelénk az engedetlen gyereket teszik helyre.- Épp eleget találsz a lábad körül. - Kaba lehajolt egy vékonyabb, még ruganyos faágért, melyet az éjszakai vihar tört le. - Támadjunk, mert nem akarom itt tölteni a napot!
Messia sem kérette magát. Ő is felkapott egy suhogós vesszőt, és épp akkor lendültek támadásba, amikor a lidércek is nekikezdtek volna a játékuknak. Micsoda haddelhadd lett a halmok közötti ösvényen! A rémlidércek mindennel megpróbálkoztak, amihez értettek: ütöttek, rúgtak, gáncsoltak, téptek és haraptak. No, meg riogattak, visítoztak. A kiszemelt áldozatoknak azonban eszük ágában sem volt menekülőre fogni! Derekasan suhogott a két hajlékony, csípős vessző, s mert a természet adta fegyverrel harcoltak a természet lényei ellen, a rémlidércek ugyancsak megéreztek minden egyes ütést és suhintást. S bizony, kaptak belőle rendesen!