Gyűlölve az önkényt! (avagy Soha ne tiszteld elnyomóidat!)- Kolumbán Sándor

X nem volt egy hős, sem polgárjogi harcos, csak egy olyan átlagpolgár, aki mert küzdeni igazáért, és szíve mélyéről gyűlölte az önkényt

*

A román kommunista hatóságokkal nem volt nehéz tengelyt akasztania egy magyar embernek, mert azok lépten–nyomon keresték az alkalmat, mivel köthetnének bele a békés emberbe. A milícia, a szekuritate, a két briganti csapat, gyáva, elvtelen egyénekből állt, de a békés emberek zaklatására volt bátorságuk. Százból egy-kettő lehetett becsületes közülük, de azt is könnyen megfertőzte a hatalmi mámor. A könnyű élet, a basáskodó, fölényeskedő hatalomfitogtatás lehetősége, az átlagnál jóval nagyobb fizetés, valamint a könnyű meggazdagodás lehetősége, vonzotta erre a pályára ezeket az alakokat. Különben el kellett volna menni… dolgozni.

Tisztelet annak a kevés számú milicistának, akik valóban a szakma követelményeit (bűnüldözés, rendfenntartás) tekintették elsődleges fontosságúnak. Azoknak nem kellett elmenekülniük. Nem bántották őket.
Hogy mennyire gyáva volt ez a csapat, az ’89 decemberében derült ki. Amikor valóban küzdeniük kellett volna gazdájukért, elveikért… bátran.
Kiderült, hogy nem tisztelték addigi kenyéradójukat (nem is érdemelt tiszteletet), elveik sem voltak, (csak a durva önkényeskedés) és nem is voltak bátrak. Sok teletisztelt belügyis gatya melegítette gazdája fenekét. Pedig milyen hetyke, bátor, nagylegények voltak ezek békeidőben. Ajjajaj!
Tudunk olyan „bátor, és rettenhetetlen” szekus tisztről, aki nem fért a bőrében a nagy vitézségtől (ameddig nem volt ellenség), de ekkor lányánál bújt el, annak Építők utcai lakásában, és hetekig nem merte kidugni bagariáját a napfényre.
És olyanról, aki az apósánál bujt meg hetekig –a padláson– a téli hidegben, rettegve a népharagtól, pedig ő nem is tartozott a „véresszájúak” közé.
És hány, meg hány bátor milicista verőlegényről, akik – mialatt hatalmon voltak – még lépni sem tudtak rendesen a nagy büszkeségtől. Mintha karót nyeltek volna, úgy jártak-keltek az egyszerű halandók között, ám ekkor úgy eltűntek, mint a kámfor. Eldugott helyeken bujkáltak, bilibe kakáltak, pisikáltak, és csak hetek múltán jöttek elő, félve, lopakodva
Miért nem merték vállalni addigi önmagukat? Mert kilőtték a vezért?! És mi lesz a mai gőgös rendőrökkel, a következő fordulatkor?!!! Mert lehet még fordulat uraim! És ha nem olyan rendszer következik, mely számon kérje a népharag áldozatainak vérét? Akkor mi lesz?! Lesz-e elég pelenka, klotyópapír a nacionalista, magyarelnyomó rendőrök részére?! Nos??? Mi a véleményük?
Talán mégis jobb volna csak szakmai, és nem nacionalista szempontok szerint ténykedni.