Julianus nyomában- Benkő Mihály

Benkő Mihály orientalista a belső-ázsiai nomádok életét tanulmányozva (erről lásd Nomád világ Belső-Ázsiában című fotóalbumát, Bp. 1998.), lassacskán elnyervén a helyiek bizalmát, hetedik mongóliai expedícióján megtudta, hogy a Mongol-Altajban a kazakok között él a mazsarok csoportja. Korábban már járt köztük, fényképezte is őket, de vendéglátói titkolták mazsarságukat. Julianus nyomdokain Ázsiában (Fényképezőgépes barangolások Mongóliában, Bp. 2001.) című albumában számol be a mazsarok szokásairól, titkolt történetéről. A körükben élő legenda szerint ők a szarvasok népe: egy szarvast űzve indultak el nyugat felé ezer évvel ezelőtt, de Európa és Ázsia határán harcba keveredtek egy nagyon erős néppel. A csata túlélői tovább vándoroltak nyugatra. Voltak azonban olyanok, akik nem vállalták a harcot, és elbújtak, majd visszatértek Ázsiába. Tőlük származnak az Északnyugat-Mongóliában élő mazsarok. Őseik gyávasága örök bélyeg rajtuk, ezért titkolják mazsarságukat (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 33.). A mazsar csodaszarvas-legenda egy másik változatából hiányzik a gyávaság motívuma, az csak egyszerűen arról szól, hogy néhányan elunták a szarvas követését, és visszatértek Ázsiába (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 38.). Amennyiben van valami valóságmagva gyávaságuk történetének, akkor ez az ősmagyar csoport talán az első magyar–besenyő háború után szakadt el testvéreitől, kb. 1300–1100 évvel ezelőtt. Az is elképzelhető azonban, hogy folklórjukban keveredik a csodaszarvas-eredetmonda és Magna Hungariában a tatároktól elszenvedett vereség emléke, s a mongóliai kazak-mazsarok csak a tatárjárás után vetődtek keletre.