Kormos Valéria A ​végtelen foglyai - Magyar nők szovjet rabságban : 1945–1947

1985 ​nyarán luxushajóra száll, suhannak a hullámokon, pincérek lesik óhaját, kikötnek Szocsiban, Szuhumiban. Derűsen, könnyedén telnek a napok a fekete tengeri, nemzetközi társasutazáson.

A vízpart közelében állnak vattaruhában, kucsmában, lábukon kalucsni. Isszák magukba a fényt, a sós tengeri levegőt. Visszazavarják őket a vagonba, rájukzárják az ajtókat. A bedrótozott ablakhoz nyomakodnak. Pálmafák övezte hófehér oszlopos állomások nevei villannak fel: Szocsi, Szuhumi… Ekképp érkezik a 276-os számú rab a Szovjet Riviéra 1852-es munkatáborába 1946 január 15-én. Miközben ércet termelnek ki a parti homokfalból, fehér luxushajók úsznak el mellettük, teli gondtalan nyaralókkal. A 276-os megfogadja, ha életben marad, egyszer, saját akaratából, visszatér majd ide. A Szabad Nép 1947 szeptemberében 1502 a Szovjetunióból hazatért magyar hadifogoly nevét közli. Köztük van a 276-os, Wiedermann Piroska. Női hadifoglyokat mi nem ismerünk – válaszolják a hetvenes években a Kádár titkárságon a segélyt kérőknek. Voltaképp igazat válaszoltak, hiszen évtizedekig nem akarták „ismerni" őket. Nem akartak tudni a terhesen elhurcoltakról, a későn hazatértekről, az örökre ottmaradottakról. Róluk, a donyeci szénbányák, a baskírjai és a tatárföldi építkezések, a szibériai fakitermelése k női rabszolgáiról. Amit ők ott átéltek, amellett haloványnak tűnnek a legtrükkösebb kalandfilmek forgatókönyvei is. Akik most megszólalnak, az utolsó tanúi annak a világnak, amelyet el akartak rejteni előlünk. Nem sikerült.