Miklósvölgyi János-Sixtus-kápolna, A Félezer Éves Hollywood

180 oldal.

Hozzávetőleg kétezer évvel ezelőtt, fénylő csillag kíséretében egy rongyos kis Újszülött érkezett a Földre (Papini szavaival az egyetlen Tiszta minden asszony szülötte között), aki nem csupán programot hirdetni jött. Többet adott annál! Receptet, amelynek „kiváltása” az emberiség túlélését biztosítja. A „recepten” a következő vezérgondolat állt: „szeresd az embert, még ellenségeidet is!”

Ez a szeretet erejét hirdető Istenember lett a keresztény vallás alapítója, mely vallásnak talán legjelentősebb szakrális központjává a Sixtus-kápolna emelkedett. Ennek ellenére definíciós tételként rögzíthető a következő tény: a Michelangelo által megfestett Sixtus-kápolna falain, a pápaválasztás színhelyén, egyetlen alkalommal sem lett megidézve az Egyetemes Megváltó képe, a gigantikus freskó-ciklus szimbolikája nyomaiban sem utal a Világ Világossága örömüzenetének kvintesszenciájára, üdvtörténeti jelentőségére, valamint tanításának sarkalatos tételeire, miközben a héber hagyomány által választottnak nevezett nép szempontjából megkerülhetetlen, ám lokalizált érvényű történetek elsöprő nyomatékkal jutottak ugyanitt szerephez. Hová tűnt Krisztus, és ahol mégis megjelent (Utolsó Ítélet), ott miért erőltettek rá egy olyan – az antikvitásban és az ótestamentum szellemiségében gyökerező – jelmezt, amelynek „átszabására” érkezett mindennapi létkeretünk világába? Hogyan és miért következett be az újszövetségi Istenkép ószövetségivé történő átprogramozása, aminek következtében az önzésre és gátlástalanságra nevelő világkép sokkal inkább került az emberiség figyelmének fókuszába, mint az áldozatkészségre és szeretetre épülő, Krisztus által képviselt újszövetségi eszmerendszer.

Ezt a lefedési-átprogramozási folyamatot követi nyomon lépésről-lépésre a könyv, miközben természetesen válaszokat keres az áthangoló szándék okaira, de a megoldásokra is.

PAP GÁBOR MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ ELŐSZAVA:

MIRE MEHET MIHÁLYANGYAL – GÁBRIEL NÉLKÜL?

avagy: üdvtörténet „azon melegiben”, Mózestől Apollónig

Kezdjük közhelyekkel. Michelangelo neve magyarul Mihályangyal. Így, egybe írva. És nem arkangyal, csak angyal. De ez az angyal azért így is elég harcias. És rendületlenül mérlegeli a lelkeket. Most éppen a miénket.

Újabb közhely: Mihály arkangyal ünnepe a szakrális évben a Mérleg havába esik, a maga szeptember 29-ei névnapjával. De tevékenységének végső értelmét csakis a vele szemben székelő arkangyal-társ, Gábriel szerepével együtt tudjuk súlya szerint mérlegelni. Gábriel a Kos havában kettős szerepet játszik. Az Annuntiatio üzenethozójaként a testetöltés felé indítja el az Igét, másrészről meg arkangyali környezetet biztosít a feltámadás ünnepe részére. Ha Gábrielt kihagyjuk az „isteni színjátékból”… Miféle testetöltésnek leszünk így tanúi? Keményebben fogalmazva: kicsoda-micsoda fog akkor testet ölteni az Egyetemes Megváltó – helyett? Hogyan fog szólni az az Ige? És mi lesz a feltámadással? Ha viszont az elmarad, vajon ki fog ítélkezni felettünk az utolsó napon?

Még egy utolsó közhely. Ezelőtt jó félszázaddal, mikor először nyílt alkalmunk behatóbban foglalkozni Michelangelo Buonarroti életművével – 1964-ben filmet is készítettünk róla a kiváló rendezővel, Dömölky Jánossal –, megfogalmazódott már bennünk néhány kétely. No, nem a mester vagy a mű kvalitásait illetően… Ám, valljuk be őszintén: még négyszemközt is, még tükörbe nézve is csak suttogva mertük megfogalmazni őket. Amit a továbbiakban elmondandók vagyunk, azt sem magunktól idézzük. (Gyávaság? Szemérem? Szakmai megrögzöttség?) Nos, az ember belép a pápa magánkápolnájába, ahol a legutóbbi időkig a pápaválasztás is zajlott. Mi az első benyomása? „Gőzfürdő” –súgja az egyik modortalan látogató-társ. „Meleg-ház” – folytatja a másik, különös hangsúlyozással. A harmadik meg, napjaink friss élményanyagából merítve ihletét, így toldja meg: „A Meleg Büszkeség díszfelvonulása”. És nem átallja kajánul hozzátenni: „Megszámoltátok már, hány fütyi teng-leng itt a magasban? … Ennyire fontos lenne ez nekik?” No, igen. De hát kinek is?

Csúnya, illetlen beszéd ez, tudjuk. El is ítélünk mindenkit, aki ilyen felületes, sőt frivol szempontok szerint közelít a Műhöz. (Most éppen magunkat.) De a tények akkor is tények maradnak. Ha nem vesszük is számba egyenként őket, ahogy illetlenül vihogó barátunk javasolja… Súlyosabb gond, hogy a kérdések is kérdések maradnak. Elhiggyük – jólnevelt szakemberek lévén –, hogy a világ legelterjedtebb vallásának szellemi vezére számára, az ő magánkápolnájába kerülő festmények programját a maga egészében, teljes mélységeit és a külsőségeit illetően is egyforma kizárólagossággal egy közismerten homoszexuális laikus személy határozza meg? Még ha a kor és a helyszín egyik legkiválóbb művészéről van is szó? (Egyébként az említett „monokulturális” örömszerzés emlegetése már abban a korban is inkább puszta ténymegállapításnak, mintsem elmarasztalásnak számított.) Biztos, hogy a legmagasabb szintű egyházi megbízók ebben az esetben csak eltűrték, nem pedig előírták ezt a „meleg érzelmi töltésű” programot? Olyan részletek esetében is, amikor annak semmiféle dogmatikai vagy liturgikai indokoltságáról nem beszélhetünk? Például az ószövetségi teremtéstörténet, a bűnbeesés vagy az özönvíz jeleneteit négy oldalról körülülő, meztelenségükkel tüntető „kuroszok” esetében?

Úgy tűnik, Mihályangyal gábrieltelenített birodalmában végső soron minden egyes kérdés minden másikkal szorosan összefügg. Hiába próbáljuk visszafogni magunkat, képtelenek vagyunk külön látni a kápolna Michelangelo-féle programjából hiányzó Feltámadás-jelenetet (mármint azt, hogy kimaradt belőle); a mennyezeten elburjánzó meztelenség-kultuszt (tudjuk: klasszikus mintaképek, óh!); azt a különös tényt, hogy az oldalfalakon ószövetségi zsidó próféták és antik görög-római (azaz „pogány”!) műveltséget képviselő Sibyllák fölös számban sorakozhatnak, míg a Jézus-i tanítást ránk hagyományozó apostoloknak és evangélistáknak nyoma sincs; továbbá hogy aki az Utolsó Ítéletben az ítélkező szerepét töltené be … de ne szaladjuk ennyire előre! A klasszikus antikvitás és a mózesi törvények szelleméhez igazodó életviteli modell – ezekben merülne ki az Egyetemes Megváltás eszmei tartaléka? Ezek lennének a kizárólagos előképei?

Gondolatmenetünknek ezen a pontján óhatatlanul emlékezetünkbe tolakszik a megdöbbentő hirtelenséggel elhunyt XXIII. János pápának egy 1962. VII. 1-jén kelt (apokrif?) beszéd-részlete. (Az Internetről letöltött szöveget saját fordításunkban adjuk, tudomásul véve, hogy a beszéd hitelességét a hivatalos egyházi nyilatkozat annak idején kétségbe vonta.) „Senki sem érti ezt a maradi és már idejét múlt ószövetségi fontoskodást, ami nagy részben összelopkodott és átírt ókori hagyomány, valamint letűnt (sumer, pártus, káld, babiloni, egyiptomi) népek megmásított történelme.

Szóval kötve vagyunk valamiféle ósdi judaizmushoz, pedig nekünk elég Krisztus, az Isten Fia!”

Miklósvölgyi János tanulmányában a fenti kérdésekre összefüggő, határozott válaszokat kapunk. Szerzőnk részletesen tárgyalja a mennyezet képsorát, a sarkok függőlegesből vízszintesbe átvezető gömbháromszögeit…

No, itt álljunk meg egy pillanatra! Amit szóvá tesz, azzal teljes mértékben egyetérthetünk: Dávid, Judit, Eszter, Mózes (az érckígyóval) – ezek mind egyetlen népnek, az összes többivel szemben „kiválasztottnak” a hősei. Erkölcsük ennek a népnek a „quod licet Jovi, non licet bovi” erkölcse. (Értsd: „amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek”.) Ebben gyökerezne a Jézus-i erkölcs? Miklósvölgyi János válasza mértéktartó és korrekt. Mit tehetünk hozzá a magunk részéről? Egy sommás megállapítást, és mind a négy „hőskölteményhez” – úgy is mondhatnánk, az „apokrif” egyházfői nyilatkozatot idézve, hogy „ószövetségi fontoskodáshoz” – egy-egy kiegészítő megjegyzést.

A „sommás megállapítás” így szól: mind a négy szóban forgó tétel, hősével és egyéb kellékeivel együtt, egy-egy ősi (Tóra-előtti) világmagyarázó elv, illetve annak megfelelő rítus félreértett és kisajátított alakváltozata. Lássuk őket sorjában!

A Dávid-történet – ahogy azt „János vitéz és a Nagy Titok” című könyvünkben már bővebben is kifejtettük – a harmadik szem megnyitásának szertartását „honosítja”, és torzítja ember-nemesítőből ember-pusztító műveletté. Ha az áldozat személyéről is többet akarunk megtudni, a szilágylompérti református templom XVIII. század végén festett kazettás mennyezetének egyik tábláját lesz célszerű alaposan szemügyre vennünk. Ennek a felirata két részre tagolva közli az óriás nevét. Így: „GOLI” (értsd: gój) és ÁT (értsd: atya). Ilyen „gój atya” volt a zsidó hagyomány másik „nemszeretem” óriása, a mi mondai ősatyánk, Nimród is. A szilágylompérti Góliátnak egyébként csak a szellemisége és a lelkisége idéződik meg a mennyezetkazettán. A lelkiség testtája, a kebel ma is három színben pompázik, ezek felülről lefelé haladva: a piros, a fehér és a zöld. Az egész kompozíció az átlósan fölmeredő lándzsa köré szerveződött, amely vonal a Nyilas-jegy meghatározó szerepét hangsúlyozza hősünk viselkedés-mintázatában. (Csak zárójelben jegyezzük meg: Nimród, a „nagy vadász” is ennek a jegynek a képviselője az egyetemes csillagmítoszi hagyományban.) Milyen szellemi irányultság ellen küzd hát a „kiválasztott” Dávid? És mi, magyarok, a magunk Nyilas-természetű szellemi hagyatékával, a két küzdő fél közül melyiknek az oldalára álljunk? … Megtapsolhatjuk-e jó lelkiismerettel a győztest?

Második tételünk Judit. És itt máris zárójelet nyithatunk. A neve ugyanis beszélő név. De ami nagyobb gond: nemcsak héberül beszél. Magyarul is. (Judit ebben az esetben azt jelenti: „Jótett”.) Vajon miféle jótett az, amelyet ő elkövetett – no, nem a Sixtus-kápolna freskóján, hanem – eredetileg? Érdemes megint a vesztes személyéből, illetve az ő nevéből kiindulnunk. Holofernesz – magyar népmesei változata Holló Fernyiges – ha a mi nyelvünkön faggatjuk, készséggel elárulja kozmikus „pedigréjét”. A Holló és a Berenice haja – ez a két csillagkép a Szűz két oldalán, azzal szoros összefüggésben, ősidők óta számon tartott veszélyövezetet képez az égbolton. Közülük elsősorban a Coma Berenices fenyeget bennünket, földlakókat. Nem egyetlen népet, a „választottat”, hanem mindannyiunkat! (A „Coma” latinul hajat jelent.) Nem árt tudnunk, hogy a magyar pásztorok ezt a csillagképet „Tatárdúlásnak” nevezték. Ma már azt is tudjuk, hogy végső soron nem ő maga, hanem a Holló – Szűz – Berenice haja csillagkép-hármas mögül felénk áradó extragalaktikus „hódító törekvések” jelentik számunkra az igazi, nagy veszélyt. Ezeket visszafogni, elviselhető nagyságrendűvé mérsékelni – ez valóban említésre, sőt megörökítésre méltó jótett. De lefeküdni valakivel, aztán álmában meggyilkolni? …

Még egy apró megjegyzés a Judit-témához. Michelangelo megfogalmazásában az a cselekmény-mozzanat, ahogy a szolgálólány a feje tetején „tálalja” Holofernesz levágott fejét – feltűnően rímel az Újszövetségnek egy sokat ábrázolt jelenetére, amikor Salome „tálalja fel” Heródesnek Keresztelő János fejét. Akkor hát a két áldozat, Holofernesz és Keresztelő János… (szólaljon meg bennünk a kisördög? Neeee… ! Jobb lesz, ha lepisszegjük.)

Harmadik tételünk: Eszter. A történet ősforrása ebben az esetben közismertnek mondható. A hősnő neve a babiloni Istárnak, a szerelem – ókori szemita felfogás szerint – harcias istennőjének a nevéből deriválódott. Rokona és nevelőapja, Mardokeus pedig egyenesen Babilon főistenének, Marduknak a – „maradéka”. A történet vesztesének, Hámánnak a neve viszont a sámánok Szibéria-szerte máig legelterjedtebb nevét, a „kám”-ot rejti magában. Ugyanakkor kivégzésének Michelangelo által megjelenített eszköze a sámánfák, a „turuk” feltűnően közeli rokonaként mutatkozik be nekünk. De a maga jellegzetes Y-alakjával a német szakirodalomban „Ungarkreutz”-nak, azaz „magyar keresztnek” nevezett golgotai kivégzőeszközt is megidézi. Csodálkozzunk? Hiszen az általa „keresztelt” – nem felfeszített, hiszen a szemünk láttára lépeget rajta emeletről emeletre, hanem „megkeresztelt”! – személy, Hámán a mi mondai történelmünk „Khám”-ját is eszünkbe juttathatja. Hogyan is sorolják fel ezeket az ősatyákat középkori krónikáink? Noé fia Khám, az ő fia Kus, az övé – Nimród. Úgy látszik, itt minden út – legalábbis a vesztésre ítélteké – őhozzá vezet. Ne felejtsük el: a három Noé-fi, Khám, Sém és Jáfet közül is Khám lett a „lúzer”. Miért? Azért, mert kendőzetlenül merészelt szembenézni a rideg valósággal, míg a testvérei előbb fátylat borítottak rá, és csak azután mertek közeledni hozzá. Mármint az apjuk nemiségének problémájához. (Pro memoria: Noé magyarul Nő-nek is olvasható!)

Magunk megnyugtatására meg kell jegyeznünk: Hámán alakja a legszebben megfestett férfiakt ezen a sokszereplős testkultusz-seregszemlén. És szó szerint felmagasztosul Michelangelo ecsetje nyomán. (A kisördög nem hagy békén: Te, Mihályangyal, áruld már el, végülis kinek drukkolsz?)

Végül a negyedik tétel: Mózes érckígyója. Kik is valójában ezek a tüzes kígyók, és miért támadják meg az embert? Mi lehet itt az alapvető vétség, amelyre válaszul megjelennek? Nem a Tóra magyarázatára vagyunk kíváncsiak, azt nyilván mindannyian ismerjük. Egy jelenkori reyki-nagymestert idézzünk inkább, Kövesi Pétert, aki mindjárt a megelőzés módjával is megismertet bennünket: „… tilos mindaddig a kundalini erőt felébreszteni, amíg jelenlegi, önzéstől vezérelt énünket le nem bontjuk, amíg az anyag-emberből szellem-ember nem lesz! A kígyótűz ébresztése csak ezután történhet, de ekkorra az eredeti földi erőkből álló kundalini helyett új, magasabb rendű szunnyad a gerinccsatorna alján.” „Új, magasabb rendű” kígyóerő – ezt kellene hát felmutatni, ehhez kellene igazodni Mózes népének. Íme, az „érckígyó” – eredetiben.

Ezek után jöhet az Utolsó Ítélet!

Bevezetésül egy személyes élmény. A múlt század hetvenes éveinek legvégén, vagy a nyolcvanas évek elején Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen alkalmunk nyílt előadásokat tartani a reneszánsz maradandó értékű remekműveiről, köztük Michelangelo Utolsó Ítéletéről. A Sixtus-kápolna oltárfaláról készült színes diapozitívot vetítve egyszer csak belobbant a tudatunkba egy felismerés, amelyet azon nyomban meg is osztottunk a hallgatósággal.

Ha kissé hunyorogva nézzük a képet, nekünk, a Miklósvölgyi János könyvét lapozgatóknak is feltűnhet, hogy a kompozíció két ún. „vezérvonal” köré rendeződik. Egyikük az Ítélőt körülvevő gyülekezet fölé rajzol félkörívű boltozatot, majd két irányban a szélek felé fut tovább. A másik a Kháron-ladik fölött húzódik, vízszintesen, széltől-szélig. Próbáljuk egybe-látni a két vonalat – jól értelmezhető, ismerős jelet kapunk. Igen, a Mérleg jele ez! De azt is vegyük észre, hogy ez a Mérleg megbillent. Mégpedig a kárhozat oldala felé. (A kisördög megint közbekérdez: Mihályangyal, te most megidézed nekünk a „harag napját”, vagy – előidézed? És, ha nem haragszol, kinek a késztetésére?) Egyáltalán: miféle ítélet ez? Ki az alanya, és hogyan szólhat az állítmánya?

„A szavak rémuralmának korát éljük” – ezt egy múlt századi filozófus fogalmazta meg valahol Nyugat-Európában. Mi csak megtapasztaljuk, de nekünk ennyi is elég belőle. Hogyan értsük ezt? Bennünket közelről érintő példamondat, jelenkori felvidéki tankönyvből idézzük: „Szlovákia a középkorban magyar elnyomás alatt sínylődött”. Ez így tananyag. De hát miféle alanya van ennek a mondatnak? Hol volt a középkorban „Szlovákia”? Még nem is létezett! Hogyan sínylődhetett akkor magyar elnyomás alatt? Íme, a szavak rémuralma! Vetítsük rá ezt a rémséget Michelangelo Utolsó Ítéletének főszereplőjére. Mit olvasunk róla a könyvtárnyi lelkendező leírásban? „Az ítélő Krisztus megidézésénél a művész az antik görög-római istenség, Apollón fejének és felsőtestének hagyományos megformálását vette mintául.” De hát beszélhetünk itt ítélő – Krisztusról? Nyoma sincs a képen! A korrekt helyzetjelentés így hangozhatna: „Az ítélő Krisztust a művész – valószínűleg felsőbb utasításra – az antik görög-római istenségre, Apollónra cserélte le.” Egy csöppet másképp hangzik, nem?

Ezt a mondatot már érdemes a maga menetében folytatni. Az ítélet eszerint nem az Egyetemes Megváltó, hanem Apollón vezénylése szerint zajlik le. (Vagy az Apollón-arc csak álarc? De vajon kié?) Nahát, olyan is lesz ez az ítélet! (Nota bene: Apollón Nap-istenség a görögöknél. A teremtésnek nem ő a felelőse, hanem Zeusz, az ítélkezésnek pedig Kronosz! Római nevükön: Jupiter, illetve Saturnus.) Kegyelemre hát ne számítsunk! A Szűzanya borzadva fordul el a tömeg-szerencsétlenségtől. Az Itélő kartartása ugyan a nyári napfordulóval induló, fényben leggazdagabb Rák-hónap képjelét írja elénk, amelynek kellős közepén ráadásul az ingyen kegyelem bolygórendszeri foganatosítója, Jupiter lenne erőben, de ez a mozdulat – ahogy Miklósvölgyi János szépen kifejti tanulmányának idevágó fejezetében – nem simogatásba torkollik, hanem kíméletlen, megtorló csapás-mérésbe fordul át. De hát mi mást várhatnánk egy indoeurópai Nap-istenségtől – ószövetségi zsidó eszmei közegben?

A Mihályangyal-féle ítéletnek két újszövetségi, pontosabban legendás talapzatát azonosíthatjuk a freskón, Közéjük robban be a klasszikus ókorból ide citált Ítélkező, és ők illő riadtsággal szét is húzódnak az útjából. Egyikük, az üdvözültek oldalán (ha egyáltalán beszélhetünk itt üdvözültekről) Szent Lőrinc, vértanúsága eszközével, a rostéllyal. A másik oldalon Szent Bertalan mutatja fel bőrtelenítése eszközét, a nyúzókést, míg baljából önnön lenyúzott bőre lóg le, rajta a mindezeket megidéző (vagy előidéző?) művész erősen torzult önarcképével. Itt már nincs szükség kisördögre. Nélküle is rádöbbenhetünk: ez a két alakzat egyenesen hozzánk szól, a sakktábla-alaprajzú nagyvárosokban, kockaházakban tárolt, média-imádó ezredfordulós műélvezőkhöz. Csaknem fél évezred távolából – tökéletesen érthetően.

„Két út áll előttem…” – idézhetjük a magunk műveltségéből, népdal-nyelven. Az egyik: Lőrinc mintájára szabályosan ráégünk a tájékozódásunk mindenható eszközéül szerkesztett négyzetrácsra. (Élő és élettelen környezetünket már évtizedek óta, egyre növekvő tempóban, ehhez igazítjuk!) A másik út… de végül is mindkét út ugyanoda, Kháron ladikjához vezet. Szóval a másik kínálat: a valóság felszíne jót és nemeset mutat – ez a jelen esetben Michelangelo szellemisége a lenyúzott bőrön. Ami viszont mögüle előbújik, az maga a fertő, Pietro Aretino, a hírhedt velencei „celeb” képviseletében. Az előbbi: amit a mindenható média elvakításunk végett a tudomásunkra hoz, az utóbbi: aki a médiát a kezében tartja. Végső tömörítésben: a hírek végzetesen elváltak a tényektől! És a gyilkos fegyver, a nyúzókés Aretino kezében villog. Nem is rejtegeti, sőt, felmutatja. Nyilván nem veszi észre, hogy csakis saját magát „nyúzhatja”, azaz leplezheti le vele. Szinte halljuk a cinikus megjegyzését: „Na és… ?” 1541-ről beszélünk, vagy 2013-ról?

Beszéljünk csak 2013-ról! Nem egészen egy éven belül most már a harmadik olyan kiadvány lát napvilágot – persze nem állami támogatással! – Magyarországon, amelyről bízvást elmondhatjuk, hogy a maga szakterületén korszakot nyit. Ezek, megjelenésük sorrendjében: Pósa Pál András kétkötetes könyve, a „Szakrális terek radiesztéziai felmérése”; azután Tóth Gyuláé, „A kitalált középkoron túl”; végül Miklósvölgyi Jánosé, amelyet most kezében tart a kedves Olvasó. Nagy dolgok vannak készülőben… Úgy is mondhatnánk: ítéletidő közeledik. És nem szeretnénk ma Aretino bőrében lenni – bárkinek a képét vetíti rá most éppen, továbbra is a mártír szerepében tetszelegve, megvezetésünkre. De egyvalamiben biztosak lehetünk. Ennek az Ítéletnek nem a próféták és szibillák kegyeltje, Apollón lesz a főszereplője, hanem – ígérete szerint – az Egyetemes Megváltó.

Úgy legyen!

Pap Gábor