„Kik jeltelen sírban nyugszanak, kikhez a temetőbe ki nem mehetünk.”

ÜZENET A MENNYORSZÁGBA
-Mindenszentek és Halottak napján-

Csókolom Papa!

Feri vagyok, a kettőnk közül a nagyobbik unokád. Az öcsém most nagyon messze, Ausztráliában jár. Egy szem lányod, Irénke fia vagyok.

Hogy nem ismersz meg?

Ezen nem csodálkozom, mert az életben nem is lehettél a nagyapám. Tudod, én nagyon szerettelek volna, elfogadtam volna, hogy megöregedtél, hűségesen hallgattam volna katonatörténeteidet, ebédet vittem volna neked… és beágyaztam volna helyetted. Mindent megtettem volna érted, amit egy gyermek megtehet.

Papa!

Sokat hallottam rólad, de mégis keveset. Ismerem családodat; Szűts Pál 1608. november 29-én Pozsonyban kapott nemesi levelet, és ismerem eleddig valamennyi közös ősünk nevét.
Sokat kerestelek…

Mondd miért mentél el?

Hogy számon kérek? Oh, dehogy, Papa! Csak tudod, fáj, hogy én nem ismerhettem egyik nagyapámat sem. Igen, a Zetényi-Csukást sem. Tényleg, Laci papát ismered? Kálmán bácsival találkoztál? Jancsival minden rendben van? Te jól vagy? Papa! Kérlek, mesélj!

Bocsáss meg, de rosszul hallak és elhomályosodott előttem a kép! Nem, dehogy, nem sírok…

Hogy inkább te kérdeznél? Parancsolj Papa, tessék! Igen, Irénke lányod mára 77 éves, igyekszem helyetted is vigyázni rá.
Én, a kis unokád.

Képzeld, van egy dédunokád! Ő a fiam, Máténak hívják s mondják; nagyon hasonlít… ránk...

Mit kérdezel Papa? Hogy nincsen ott a jelvény a mellemen és nincsenek kitüntetéseim? Hogy milyen katona, milyen honfi az ilyen?

Drága Papa!

Ami volt mindent levettem, nem érdemlem. Szerény rajomat vezetem, s ha kell; fegyverrel a kézben adom életemet elsőként a honért!

Papa!

Nem hallak. Papa! Hová tűntél? Egyszer már elmentél! Gyere vissza!

Papa…

Anyai nagypapám: Szűts János - a Magyar Királyi „Zrínyi Miklós” 7. Honvéd Gyalogezred őrvezetőjeként - Tormássy-Szávits Sándor ezredes úr parancsnoksága alatt – a kecskeméti vasútállomásról, 1942. július 16-án indult az orosz frontra, ahonnan soha többé nem tért vissza.

Elesett a Donnál, raját vezetve, aknára lépve. Nem mást, magát áldozta az aknamezőn. Özvegyen hagyva szeretett ifjú feleségét, aki alig másfél éves kislányával-Irénkével- egyedül maradt. Sírjának helye ismeretlen.

Tudod, most, hogy Mindenszentek és a Halottak napján az elhunyt szeretteink sírjai elé járulunk, akaratlanul is eszembe jutott a Te és az én elődöm, akik értünk tettek, értünk áldoztak!

Ezért és sok egyébért is mondom a legteljesebb szeretet és elismerés hangján:

Őseinket, hőseinket soha ne feledjétek!
Legyenek előttünk példák!
Megérdemelnék, megérdemelnénk…

Isten áldja emléküket!

Így legyen…

Zetényi-Csukás Ferenc