SZÁZ ESZTENDŐ UTÁN
-2019. november 16-án-

A Szent Gellért téren állok, megemlékezve egy jeles történelmi eseményről. Körülöttem sokan vannak, mind magyarok. Méltósággal és tisztelettel hajtunk fejet a nagy elődök előtt - a Himnuszt énekli a tömeg - amikor felharsan a rigmus:

„Nácik haza!” Nácik haza!”

Először nem is értem a dolgot, hiszen az lehetetlen, hogy nem tudják a skandálók, a „náci”-szó jelentését, és miért kiabálnak vigyázállás helyett a nemzet imája alatt? Ugyanakkor, magamat is megnyugtatandó, körbe nézve sem láttam egyetlen nácit sem, csak négyszáz nemzeti érzelmű emlékezőt. Mindent akkor értettem meg, amikor két meglehetősen fiatal lány, ezt ordítja artikulátlanul ránk:

„B…d meg Horthyt!” „B…d meg Horthyt!”

Néztem én azt a magából kivetkőzött két hajadont és a gyűlölet vagy a megvetés helyett az jutott eszembe, hogy nem tudják szegények, hogy mit cselekszenek…

Jómagam soha nem fütyülnék, kiabálnék a magyar Himnusz alatt, nem öntenék le vörös festékkel semmilyen szobrot, nem égetnék el könyveket és nem zavarnék meg egyetlen elhunytra való megemlékezést sem. Tiszteletben tartom a mások példaképeit, még ha nem is értek egyet az adott közösség értékítéletével.

…és mégis én lennék a „szélsőséges”, a „náci”, ők pedig a demokraták?

Az eső szemerkélni kezd, a megemlékezés véget ért. A tüntetők idő előtt elmentek, letelt talán az órabér.

Miközben csendesen ballagok, Herczeg Ferenc sorai dobolnak a halántékomon:

„Ordináré emberek persze azelőtt is voltak, de akkor szégyellték és letagadták magukat. Ma azonban divatot, meggyőződést és világnézetet csinálnak önmagukból.”

Összehúzom magamon a kabátomat és a beborult égre nézve mondom el, az értük és értünk szóló halk imám:

Horthy Miklós fővezér és a Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulásának századik évfordulóján…

Zetényi-Csukás Ferenc