A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJÁN

Nem szeretnék senkit túlzásokkal terhelni, de összegezve a kommunizmus felelősségét, a fájó meglátásom az, hogy a magyarság könnyen felejt.

Pedig vannak dolgok, amelyeket nem lehet megbocsátani és nem szabad elfelejteni!

Főleg azoknak nem, akik az ”egyenlőség, szabadság, testvériség” jelszava mögé bújva elvetették az ősiség hagyományait és véres zászlóként emeltek egy újat, egy Isten és nemzetellenest.
S bizony, láttam én az elmúlt harminc esztendőben nemzetiszocialistából lett kék ávóst, a Magyar Szocialista Munkás Párt koszorús tagját „újkori” lelkes demokrataként, vagy az elhívatott párttitkárt, aki „úrrá” lopta magát.

Politikai kaméleont, aki csak saját boldogulása eszközének vette és veszi az éppen aktuálisan uralkodó ideológiát.
Vajon a régi elvtársak, vagy fiaik ott ülnek a ma Parlamentjében, mind a bal, mind a jobboldalon?

Vajon megtörtént a valódi rendszerváltás, vagy csak a módszerváltozás?

Vajon ma ezek az álszentek, éppen úgy koszorúzzák meg a kommunizmus áldozatainak emlékműveit, mint néhány évtizeddel előbb, Marx, Lenin, vagy Sztálin szobrait?

A kérdés költői.

Mondom, nem szeretnék senkit túlzásokkal terhelni, de összegezve a kommunizmus felelősségét, a meglátásom az, hogy a magyarság könnyen felejt. S hibája az, hogy nem vitte végre az elszámoltatást…

Isten áldja a hazát!

Zetényi-Csukás Ferenc