„Oguz véréből való Kán, kinek atyja Tobaz, tesvére harcos Somogur! Hatalmas Humbaba óriás vigyázzon rád, Humbaba, kit Utu isten teremtett, ki megvédi porladó testedet s Ankha-turul madár a lelkedet. A Hadak útján szállj a csillagok felett, mert mindenki, aki világra kél, ugyanoda tér vissza, ahol született. Tamgád örökre megmarad, nevedet élteti a felkelő nap. Voltál, leszel és vagy!”
KÖTTHEN ILKÁN ÉCSKEN KINISZ
-Kötöny kun kán halálának 780. évfordulóján-
Amikor 1240. márciusában a Vereckei-kaput lerontotta a tatár és Magyarország torkának feszítette indulatát, a magyar urak-német felbujtásra vádat emeltek IV. Béla királynál a honi kunokra, hogy ők a mongol-tatárok titkos szövetségesei s a mi fejünket viszik a hurokba.
Kötöny kun fejedelem, hogy a szóbeszéd elejét vegye és vétlensége mellett a tisztességét is megmutassa; Pestre adta magát „szövetséges-túsznak”, hogy bizonyítsa a magyaroknak, hogy egy szekeret húznak.
Tette ezt több elöljárójával, feleségével, fiaival, lányaival, s harminc fős háza népével, ám a frissiben érkező Babenger Frigyes osztrák herceg ravasz cselt eszelt…
Tudván azt, hogy amennyiben a magyarok és kunok közös hadserege megállítja a mongol armadát, akkor az az osztrák hercegségek, és a II. Frigyes császár vezette német föld felé indulnak meg a bestiák. Ezért a két Frigyes baljós mesterkedésbe kezdett…
II. Frigyes császár a kán követe által megüzente Batu kánnak, hogy kész meghajolni előtte, ha a magyarok legyőzésében élen jár, míg Frigyes osztrák herceg csekély kíséretével látszatra IV. Béla segítségére ment. Majd miután egy kisebb ütközetben levert néhány mongolt, úgy ahogyan jött, el is iszkolt.
Vagyis előtte még elvégezte aljas tettét…
A pesti népet felbiztatta és egymás ellen hangolta. Voltak akik, azt kiáltozták, hogy Kötöny és a kunok az árulók, míg mások Béla királyt átkozták. Megalapozta kellően a viszályt.
A tudós könyvek azt írják, hogy magyarok voltak, kik Kötönyre és háza népére törtek és minden ott talált kunt az utolsóig megöltek.
Ám ez nem igaz!
Osztrák páncélosok voltak, akik Kötöny szállására támadtak, ahol a kunok, míg bírtak, addig kitartottak. Majd mikor végre Kötöny mellett két sebesült harcosa maradt csupán, önként vállalták az önkéztől való halált…
Így veszett el jó Kötöny fejedelem e gyilok okán, s így vonult ki Magyarországról az összes megkeresztelkedett pogány.
Csalódottságában, fájdalmában és megtévesztettségében ölve minden útjába eső magyart (az osztrák helyett!) s közben minden nyílvessző és kardcsapás mellé véres könnyeket sírva mondották:
Kötönyért! A kunokért!
A mongol ezt követően gyötörte meg a magyart, s kímélte meg a németet, osztrákot, s a többi népeket...
*Az Alpra kán által vezetett kunok ugyan elmentek, de IV. Béla kérésére röviddel később visszatértek. S, hogy a megbékélés teljes legyen, a király fia István az előkelő kun főúr, Szejhan (Écsken?) lányát vette feleségül.
A történet és a kiegészítés itt véget is érhetne, de aki idáig eljutott az olvasásban és a fenti tanulságok levonásában, annak érdemes még néhány percet áldozni az idejéből. A konklúzió itt sem fog elmaradni!
Az 1969-ben a Történeti Múzeumba szállított méltatlanul elfelejtett kun emlék és a margitszigeti kun rovásjel felirat:
„Évekkel ezelőtt Szakonyi István hazánkfia levélben keresett meg Amerikából, és egy közleményét is mellékelte hozzá. Publikációimon keresztül értesült ugyanis arról, hogy a rovásírások terén eredményeket értem el, hogy becsülöm írástörténeti emlékeinket. Arra kért, hogy a pusztulásnak kitett „Margitszigeti rovásfeliratos kő" megmentését szorgalmazzam. Ezt meg is tettem, de a feliratos kő még mindig a szabad ég alatt van a Margitszigeten, de remény van arra, hogy a Budapesti Történeti Múzeumba beszállítják.
Az 1967. év nyarán kaptam egy újságpéldányt, amelyben a felirat rajzát is közölték. Mivel e becses emléket még nem láttam, felkutattam és az útba­igazító cikk alapján meg is találtam nagy nehezen, és a rovásjeleket a rajzzal összevetettem. Nagyrészt a jelek egyeztek, de néhány módosult.
A szabadtéri színpad keleti oldala és a pesti szigetpart között találhatjuk meg a nagy kiterjedésű rommezőt: a Domonkos apácakolostor (Margit kolostorának) helyét.
A feliratos kő kb. 70x30 cm-es nagyságú, a romtemplom egyik embermagasságú északnyugati romfalára cementezték fel, egy hársfa borul föléje.
Az 1838-as feltárások után majd háromnegyed század múlva vették csak észre, hogy az egyik kövön írásjelek láthatók. A felírást egy ideig bronzkeretes üveglap védte, de ez a világháború után elpusztult. Azóta megfeledkeztek róla. ((1969 nyarán a romfalból kiemelt rovásos követ a Történeti Múzeumba szállították, majd nem foglalkoztak vele.)
Az idő mégis nagyon megviselte. Két szélén látszanak ugyan még a rovásjelek, de közepe már teljesen lemállott. Lehet, hogy ott is volt írás, de ha volt is - abból már semmi sem maradt. Sőt - a széleken is megrongálódtak a vésetek.
A régi feliratot megfejteni, úgy látszik, senki sem tudta, mert a rovásirodalom nem is említi. Lassan mindenki elfeledte, és vastagon belepte a por és a moha.
Valakinek mégis eszébe jutott, és megkértek, hogy fejtsem meg a kő feliratát. Évek teltek el, míg ráértem egyszer, hogy megnézegessem a rajzokat és fényképeket. Úgy látszott, hogy ezek elég jók. Megkíséreltem hát "látatlanban" kibetűzni a feliratot. 1966. április 11 -ét írtunk akkor.
Első benyomásom az volt, hogy ez a rovás talán ezerévesnél is több. Nemcsak azért gondoltam erre, mert a követ az idő már nagyon megviselte, hanem azért is, mert a betűket felülről lefelé haladva vésték egymás alá, és ilyen elrendezésű rovásemlékünk több nincs. Ez a sorvezetés az egyiptomi képírásra emlékeztet.
Ez a különös felirat tehát igen-igen régi lehet.
Míg a felirat régiségén tűnődtem, eszembe ötlött, hogy a jobb felső szélen látható dűlt kereszt talán nem is betű, hanem: nemzetségjel. A nemzetségjel egyszerű kicsi címerféleség. A mai családnevet helyettesítette. Keleten tamgának nevezték.
Emlékeztem, hogy a török eredetmondából ismert Oguz kán egyik unokájának, Usárnak éppen ilyen tamgája volt.
Sebestyén Gyula, a rovásemlékek legszorgalmasabb kutatója így írt erről: "...Oguz ősapa fiai közül a trónját öröklő Kün kán meghagyta testvéreinek, hogy ki-ki válasszon tamgát, és ezzel minden rendeletét, kincsét, lovát, marháját lássa el. Oguz hazájában ... majdnem minden síron és feliratos emlékkövön rajta találjuk az illető kán vagy hős tamgáját."
Nos, bizonyára a bal oldali kezdő jel is tamga! Olyan, mintha egy kis napocska volna. Bizonyosan tamga, hiszen egy kicsit külön is áll.
Letakartam hát a tamgákat. A többi jel abban a pillanatban megvilágosodott. Megdöbbenve fedeztem fel, hogy ez a kő igen-igen nagy értékű történelmi emlék. Olyan jelentős, hogy okvetlenül meg kell néznem.
Szent Margit zárdájának romjai között sokáig kerestem, míg rátaláltam a templom hajójában, a torony felőli végen.
A föléje boruló öreg hársfáról levágtam egy puha zöld gallyat, és ezzel igen óvatosan lekapargattam a kőre ragadt sűrű mohát. Amint a betűk kitisztultak, nehézség nélkül olvastam:
KÖTTHEN ILKÁN
ÉCSKEN KINISZ
A kő tehát a kunok tragikus sorsú királyának, Köttöny nagyfejedelemnek síremléke. Tévedtem hát korának meghatározásában, mert nem ezeréves: csak hétszázhuszonöt. (1241-1966). A különös írás: belső-ázsiai jellegű kun rovásírás. Egyetlen a világon. Értéke felbecsülhetetlen.
"Rangos pogány temetkezés" - írta nem sokkal később Kubinyi Ferenc erről a sírról. Ez a felismerés egymagában is elég bizonyíték arra, hogy a sírban kunok pihennek, mert vajon kiket temettek volna el IV. Béla korában pogány módra, ha nem kunokat? Erre azonban sem akkor, sem azóta nem gondolt senki.
De ha ma felidézzük az eseményeket, magától értetődőnek kell találnunk, hogy a magyar király a mártír kun királyi családnak díszsírhelyet adott, és valahogy az is magától értetődő, hogy ezt saját birtokán, a Nyulak-szigetén jelölte ki.
Bizonyos az is, hogy a tragédia áldozatainak díszes temetést rendezett, és ha ő maga nem is vehetett részt ezen - hiszen a hadsereggel indulnia kellett a Sajó mögött táborozó tatár főerő ellen -, kellőképpen képviseltette magát.
Feltűnő azonban, hogy az áldozatokat pogány szertartással temették, és a síremlékre is Köttöny pogány nevét vésték, holott a kun királyt - mikor átlépte az ország határát - megkeresztelték. Béla volt a keresztapja.
Biztosan lehet következtetni ezekből, hogy a temetésen kun főurak is részt vettek, és a szertartást ezek irányították. Nem is lehetett másképp.
Kubinyi Ferencnek 1861-ben írt tudósításából kiviláglik, hogy a kórus felőli padozat alatt hetvennél több holttest maradványaira találtak.
Megástak hát egy óriási sírtermet, és ennek egyik végét rekeszekre tagolták. Tíz ilyen rekeszbe tették a királyi család tíz koporsóját, és mindegyik rekeszt lefödték márványlapokkal. Ezek mellé ugyancsak koporsók kerültek. Tíznél több. A palotában lakó előkelőségek koporsói voltak, bizonyára. Az előbbieket is, ezeket is arannyal díszítették. Egyik sírrekeszben megtalálták a kun királyné igazgyöngy nyakékét is. Ezt az ásatást vezető főkertész a nádor feleségének ajándékozta. A sziget ugyanis 1838-ban a nádoré volt. Ez a nyakék a Habsburg-ház ékszerei között bizonyára ma is megvan.
A koporsók mellé a testőröket fektették, koporsók nélkül. Ötvenen lehettek. Csontjaikon súlyos sérülések látszottak. Egyiknek koponyája volt beszakítva, másiknak a karja levágva - és így tovább. Ezt Kubinyi írta meg:
A nagy sír fölé nagy halmot emeltek. Ez kun szokás volt. Ma is kunhalomnak nevezzük az ilyen régi sírhalmokat. Erre tették - úgy, ahogy a hagyomány kívánta - azt a sebtében faragott egyszerű követ, amely mutatta, hogy a halom alatt két király pihen. Ez a kő nem királyi megrendelésre készült. Egyszerű kun kőművesek faragták, hogy megadják a végtisztességet szomorú sorsra jutott királyaiknak. Sietve dolgoztak. Felperzselt falvak füstjét hozta a szél, és nagy sietséggel készültek a magyar király udvarában, hogy a háznép Trencsén felé meneküljön.
A nagy vérengzésben - a kun király palotájában - egy kis csecsemő mégis megmaradt. A kis Erzsébet bizonyára Köttöny vejének Écsken kenéznek a gyermeke volt. Ezt a csöppséget, aki szépségével később mindenkit elbájolt, Béla király felnevelte- fiával eljegyezte -, majd- amikor fiát megkoronázták Erzsébetet is. V. István és Erzsébet gyermeke volt IV. László.
Olyan magától értetődő, hogy a magyar királyné mártírhalált halt családjának sírja Szent Margit zárdájának templomában kellett volna már eddig is keresni- mégsem jutott soha senkinek az eszébe, hogy az itt feltárt csontokat meg kellene vizsgálni. Pedig tudjuk, hogy ide temették V. István királyt is, s magát Margitot is. Ezeket a sírokat már meg is találták.”

Forrás:
(Pataki László: Gélyse kiskán, Tevan Kiadó, Békéscsaba 1996.)

Zetényi-Csukás Ferenc