BOSZORKÁNYOS SZÉPHISTÓRIA - SZÉNÁSI MIKLÓS

„A világ mindaz, aminek esete fennáll. Tények és nem dolgok összessége, s ezeket csak meghaladva láthatni helyesen a világot. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Ezzel a wittgensteinidával gyakorta szembesülünk Szénási Miklós Boszorkányos széphistóriájában. A második, átdolgozott kiadás leginkább a befejezésen módosított, mintegy magyarázatokat, jegyzeteket szúrt bele. De nem világította meg, nem vitt közelebb a Rejtélyhez, a több ezer éves múlt olthatatlan szikrájához, amiről gyanítható: képzelet csupán, soha nem volt.

B. Varga János könyvtáros a maga Pendragon-legendáját éli, szenvedi „Hajdúhalom határától északra”, „Bánatországban”, s egyéb ismert-ismeretlen helyeken. Ugyanez a lüktető mozgás az időspirálon. Feltételezett Kezdet, majd pillantás a „civilizáció bölcsőjébe” a keresztény mitológia alapján, sajátos, népmesei hangvételben. Még inkább így a „tiszta forrás szennyezésében”, Lófia Györke esetében. Aztán Napkeletről a szittya lovas nép rettegtet „Isten ostorával”, azaz B.Varga János Attila, hun király, általa pedig a magyarság genealógiai-históriai kutatásába fog. Régi vágya teljesül, csak a munkaadó-megbízó személye „lidérces”: Turul Varga Károly, alias Abu Hamid al Garmáti. Olykor Jozef Herzberg. Mester. Meghal, feltámad, jelen van a világ, az emberiség részeg-izgága vergődésében. Parancsot ad Varga megölésére, persze az életben marad.

A logikai atomizmus, a magyar ősi monda- és kultúrkör, a bika- és lótáltosok regéinek hívei érdeklődéssel fogadják majd e könyv kihívásait, néhol egészen kivételes költői nyelvezetét.