A halasi rováspálcák- Szondi Miklós

A 2010 Ígéret hava 27. napján, a Kiskunhalasi Thorma János Múzeumban tartott, halasi rováspálcákról szóló szakmai értekezlet teljes anyaga Pótnyomozás a kiskunhalasi rovásírásos fapálcák ügyében 1903 november 30-án Szily Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának vezetésével összeült egy bizottság és határozatban rögzítette, hogy "...a rovott betűs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás a magyar nép között nem él." Minden korban voltak emberek, embercsoportok, akik valamely alantas cél érdekében határozatokkal igyekeztek meghamisítani az igazságot. Gondoljunk csak Trefort Ágostonra, aki 1877-ben határozati úton rendelte el finnugor származásunkat és nyelvrokonságunkat. Ahogyan erre a képtelenségre, úgy Szily Kálmánék határozatára is rácáfolt a valóság. 1925-ben ugyanis Madarassy László néprajzkutató, aki már előzőleg tanulmányt közölt a hajdúszoboszlói számrovásokról, felfigyelt egy újságcikkre. Ebben arról esett szó, hogy Kiskunhalas város levéltára 16 darab fapálcát őriz, amelyeken rovásírás van. Madarassy leutazott Halasra és Nagy Szeder István építész, várostörténész segítségével megismerte a pálcák történetét, lefényképezte őket, valamint megállapította, hogy a 16 darab, ujjnyi vastag és 20-32 cm hosszúság közötti pálcán szabályszerű, jobbról balra haladó és a pálcák végén visszaforduló rovásírás van, szóelválasztó pontozással, magánhangzó kihagyással és összerovásokkal. Nézzük tehát röviden a pálcák szinte bűnüggyé fajult történetét! 1802-ben a halasi polgárok panaszt tettek a városi elöljáróságnál, hogy a határban néhány földtulajdonnal nem, csupán földbérlettel rendelkező juhász állatainak száma úgy megszaporodott, hogy ez a "törzsökös" földbirtokos, szintén juhtartó lakosság érdekeit sérti. Ezért a városi tanács 1802 júniusában a templomok előtt kihírdette, hogy a földetlen lakosok legfeljebb 60 juhot tarthatnak s a felesleget Demeter napjáig (szeptember 17, vagy október 26) el kell adniuk. A tanácsi jelentés szerint azonban a juhászok a rendelkezéseket nem teljesítették, ellenben "October Hónap végén 16 darab fátskákra mettzett fenyegetődző tsúfos szavakat vetettek a Város ablakába; mellyek magyarázattya ideadnectáltatván, ezeknek megvisgálására el rémül az ember, hogy ezeknek Istentelen kigondolója és kifaragója azt a sok ezer Lelkekből álló hasznos közönséget, melly őtet mindennapi kenyerével élteti, Városon és pusztákon való gyújtogatással, végső pusztulásra juttatni Istentelenül szándékozik..." S hogy nem csak a juhászok, hanem a városi elöljáróság is ismerte még ebben az időben ősi írásunkat, bizonyítja, hogy Tooth János aljegyző át is írta latin betűre a jegyzőkönyv számára a pálcák szövegét. Néhány példa a "fenyegetőző rovások"-ból: 1. pálca: "No te vér szopó Péter te kezdted még mindég..." 3. pálca: "Ki volt ennek indítója megfogja bánni az egész Város miért bántyátok szegényeket" 7. pálca: "Szegényeket rontod Bíró mikor te fülit vágod, próbáld meg ég minden." A "fülit vágod" értelme, hogy a juh számláló megbízottnak joga volt az engedélyen felüli állatok fülét bevágni, vagy levágni. A városi elöljárók a gyanúsított juhászokat beidézték, megfeddték, mondván: ha a városban, vagy határában bármi nemű tűz keletkezik, azzal őket fogják vádolni. A beidézettek többsége igen szép régi magyar nevet viselt, például Mákos Mihály, Bukor István, Nyalka Ferentz, Tallér Mihály, Miskei Czifra Tamás, Dudai Mihály, Tarhos András (Árpád fejedelem egyik fiát is Tarhosnak hívták), Bor Antal és Bor István zsellérek (Bor, Hunor fia Thuróczy János és Székely István krónikáiban, a Képes Krónikából pedig tudjuk, hogy Bánk bán a Bor nemzetségből származik). Visszatérve Madarassy László tanulmányára, a szerző a továbbiakban hozzáértéssel ismerteti az összerovások párhuzamait, amelyeket a csíkszentmiklósi és konstantinápolyi emlékekben talál meg. Néhány helyen módosítja a rováspálcák Tooth János szerinti olvasatát. A halasi rovásemléket fontos bizonyítéknak találja arra nézve, hogy ősi írásunk nem csak Erdélyben, hanem a "Nagy-Magyar Alföldön" és más magyar nyelvű területeken is széles körben használatos volt. A Felvidékről, Ernyei Józseftől közöl olyan adatot, hogy 1588-ban egy határjáráson botokra rótták feljegyzéseiket a hivatalos egyének, valamint még a XVIII. században is botra róva hozza a nép gyónásra a "bűnlajstromát". Eddig tart Madarassy László igen pontos, sok forrásadatot felsoroló tanulmányának rövid öszszefoglalása, amelynek címe: A rovással való fenyegetésnek egy XIX. századi emléke (Kiskunhalasi rovásírásos fapálcák). Írta és a Magyar Néprajzi Társaság 1928. évi március hó 28-i felolvasó ülésén előadta: Madarassy László.