Termékajánló

Attila Hotel Budapest

 

Hírek

2019.11.23 18:42
2019.11.17
2019.11.12
2019.11.03
2019.11.01
2019.10.31 19:30

Termék részletek



Magyarok karácsonya : Bayer Zsolt

Magyarok karácsonya : Bayer Zsolt
3 800 Ft
Nagyon hideg van.

Talán a csend jött most valahonnan messziről, ősi világból, ő hozta batyujában ezt a fagyott időt. Meg a zúzmarát. Ami rátelepedett a fákra. Csupa hófehér, fagyott szakáll… És a fehér ködöt. Lopakodik az is, óvatosan, meg-megállva, mint aki rosszban sántikál. Talán az elballagó, göthös óév nyomában jár, hogy megszúrja rossz dikiccsel, és ellopja ócska, foltos köpönyegét. Aztán ott marad az óév, valahol a hegyek között, messze innét, pőrén, lemeztelenítve, hogy majd rátaláljon egyszer valamiféle bolond vándor, és megrettenjen csúnya sebeitől. Csak mi maradunk itt, hegyeken innen, ezen a tájon. Ismerős, jégszakállas, öreg világban. Ez a miénk. S a nagy hideg. Mintha a szívünkből jönne… Fehér, itt-ott áttetsző, üveg és kristály a táj. Ha elhajítana valaki egy követ, millió sziporkázó darabra törne az egész látóhatár s benne a mi kis mindenségünk. S felriadna a csengésre minden halott, felriadna a messzire ballagott óév, és visszafordulna útján talán még az idő is, bár az is lehet, hogy ő itt ballag, körbe-körbe, hegyeken innen, minálunk. S ha így van, jól van így…

Úgy sincs másunk – hát lehessünk a ballagó idő, régi idő őrizői. Úgy sincs sokkal több őrizni való, még messze innét, hegyeken túl sem. Hát őrizzük. Pedig nincs jó lelke a ballagó időnek. Már nincs. Még halott testvérét, a messzi hegyekben heverő óévet is cserbenhagyta. Cserbenhagyja, magára hagyja mindig, mintha kellemetlen, hangoskodó, mosdatlan rokon lenne. Hátha talán az is. És akkor ez is jól van így…

És nagy szerencse, hogy senki sem hajigál köveket most, a fagyott téli világban, és nem törik darabokra minden. Mert olyan táj ez a miénk, hogy csak mi tudjuk összetörni, túl nagy zajjal. Aztán áhítjuk a csöndet. Elkáromkodja magát egy varjú. Csúnyákat beszél, de az is csak beépül csöndünk falába, mint az őzek nagyon puha orrának szimatoló suttogása. S ehhez képest minden egyéb csak úgy mellesleg történik. Mifelénk az új esztendő a legeslegjobban az óesztendőhöz hasonlatos, csak még éppen nem hever élettelenül a messzi hegyekben. Bár heverhetne is. Abból sem lenne nagy csoda, ha mindjárt jövetele napján odaheverne. Egyforma évek járnak errefelé. Néha jobbak, olykor még boldogabbak is, de végül egyformák. Vagy csak nem tudjuk megkülönböztetni őket. De valahonnét máshonnan érkezett most a csend, ősi világból. Hátha összébb húzódunk, s talán belefeledkezünk egymás arcába végre. Mert olyan kicsike lett a világ, hogy még kisebbre kell húzni magunkat, ha nem akarunk kilógni belőle. Meg aztán ebben a kicsike világban egyre nagyobbnak képzeli magát az ember, s így egyre inkább szertelen. De rigó még látható. És cinke. Ahol áttetszik a fagyott kristályvilág, ott. És remélhető, hogy cinkéink túlélnek bennünket valahogyan, mert ha igen, akkor marad remény.

Egyszer majd egy ember nélküli világba hozza el a messziről érkező csend a fagyot és a reményt. És gyűlni fognak akkor is a halott óesztendők tetemei a távoli hegyekben, csak végképp nem lesz senki, aki számon tartsa őket. Hacsak a ballagó idő nem. Persze nagy kérdés, van-e idő nélkülünk, s ha igen, hát ballag-e. De azért jó volna, ha számon tartaná valaki majd akkor is a karácsonyokat s az új esztendőket – csak a rend kedvéért…

Talán majd az Isten.

Igen… Nagyokat fog sétálni az Isten az ember nélküli világban. Nagyon nagy hideg lesz akkor, még ennél is hidegebb, és igazi, tőrölmetszett csönd. Éppen, mint a teremtés hajnalán. Igen, az ember nélküli világ csöndje olyan lesz, mint a teremtés hajnala. Igazi. Mély és bánattalan. Meg aztán az sem biztos ám, hogy ez nem a hetedik nap éjszakája. Ez, ami most van… Megteremtette az Isten hat nap alatt a világot, s a hetediken megpihent. tett-vett a hetedik napon. Összesepregette a mennyország lépcsőit, azt még a hetedik nap hajnalán. Korán kel az Isten, amióta megöregedett. Szóval sepregetett, aztán megmetszette a Paradicsom fáit. Mert azt még nagyon szeretett, metszegetni.

Meg a szőlőben babrálni.

Úgyhogy arra is szakított időt a hetedik napon. Szép délelőtt volt. Kiment az Isten a ház mögé, a szőlőbe. Nincsen ám nagy szőlője Őneki. Háromszázhatvanöt tőke az egész. Még az öregapjáról maradt rá. Abba meg bele sem mert gondolni, hogy mi van az egész nagy mindenséggel, ha Őneki is volt öregapja… Elég az hozzá, hogy hátraballagott a szőlőbe. Úgy ballagott éppen, ahogy az idő szokott. Megkapálgatta a tőkéket, csak szokásból, mert nem volt még gyom. Azt elfelejtett teremteni. Aztán kacsolt, aztán elfáradt, aztán leült. A vén diófa alá. A vén diófa volt legtávolabb a háztól, a szőlő végében, az Isten által ismert világ legszélén. A vén diófa volt a világvége. Szokásuk ez a vén diófáknak, hogy ránőnek a világok végére… Ül az Isten a diófája alatt, és rápipál, és azon töpreng, vajon Istennek tetsző-e, amit hat nap alatt megteremtett. Bodor füst száll az égre Isten pipájából, mintha kicsike magyar falvak apró házaiból szállna. És mosolyog az Isten, kicsikét szemérmesen, hogy most végül is neki kell eldönteni, neki magának tetszik-e, amit teremtett. S rádöbben az Isten, hogy nincs nála magányosabb a világon.

S elment a nap valahogyan a szöszmötöléssel. Nézi az Isten a sötétet, és örül, hogy teremtett némi világosságot is. És elaludt most, mélyen. És álmodik. Furcsa, szomorú, nehéz álmokat. Bennünket álmodik az Isten.

És közeleg a nyolcadik nap hajnala, és akkor fel fog ébredni…
  • Cikkszám
    721554