Noé bárkáin- Nemzeti parkjaink regénye - Baróti Szabolcs

Ehhez vissza kell "bandalognunk" az időben (ahogy Szindbád, a hajós mondaná) a visszahozhatatlan hatvanas évekig. Nem kizárólag, sőt elsősorban nem azért, mert akkor voltam huszonéves, elszánt, hetyke fellépésű újdondász. Hanem azoknak az éveknek a szellemisége miatt... ...A hatvanas években újságot írni más volt. Egészen más. Sokkal nehezebb. Sokkal megrázóbb. Sokkal, de sokkal veszélyesebb. Azokban az években és azokban a műhelyekben megtanultunk valamit. Akkor szerettem bele a riport műfajába, megérezvén benne a szabad vadmadár merészségét, korlátozhatatlan lendületét... ...Ekkortájt történt a dolog egy koratavaszon Debrecenből jövet. A Hortobágyi Csárdánál álltunk meg ebédelési szándékkal. Hosszan elnéztem Petőit emléktábláját. Aztán leballagtam a híd mellett a vízhez. Nagyjából ott cövekeltem le, ahol 1903-ban Csontváry felállította a festőállványát. Igen, akkor kezdődött. Fanyar, hűvös napfény sepert végig a pusztán. Az embernek egyszerre úgy tűnt, hogy az égbolt felzendül a feje felett. Egyetlen hatalmas akkord töltötte be a minden irányban kinyíló térségeket; mintha egy láthatalan orgonista az összes billentyűre egyszerre tenyerelt volna rá, egyszerre szólaltatva meg valamennyi sípot. És illat lebegett a puszta felett, valami nehezen analizálható, különös, csípős szabadságszag. A szemem könnyel telt meg. Fotós kollégám már nem tudta elképzelni, mi történhetett velem. Utánam jött, és látván, hogy transzban vagyok, észrevétlenül lekapott, ahogy az ámulat küszöbére gyökerezve álltam... ...Ettől kezdődően feltűnő gyakorisággal akadtak halaszthatatlan teendőim errefelé.