A hét beavatás : Kaczvinszky József

A „beavatás” szó ― egyébként ― önkéntelenül is a vallási misztériumokat és a titkos tanítások közlését juttatja eszünkbe. Valójában ebben az értelemben is helyes és találó kifejezés. Mert a tanítvány szempontja olyan magas régiókba emelkedik a beavatásban, olyan összefüggéseket lát meg önmaga és a Természet között, amelyek még a legmélyebb filozófia számára is elérhetetlenek, az átlagos emberi gondolkodásmóddal pedig meg sem közelíthetők. A tanítvány felfogása a szerint változik, amint fokozatosan megismeri nem-tudatos elmeműködéseinek mindazokat a szubtilis szintjeit, amelyekre öntudata felemelkedhetik és amelyek tudatossá válhatnak számára az elmélyedés gyakorlásának folyamán. Ez a tudatossá-válás pedig mindenkor egyértelmű valamely újfajta tudásnak a megnyilatkozásával, egy oly tudásnak és egy oly tudatkörnek a kibontakozásával, amelybe a fejlődés valósággal beavatja a tanítványt, a nélkül, hogy értelmi fejlettsége vezetné odáig fokozatosan, emberi tradíciókra alapozott tudásának a folytonos gyarapodása révén. Minden egyes beavatás mindig újfajta megismerések egész köréhez vezet, amelyben a régebbi megismeréseknek már nincs teljes létjogosultságuk, valójában nincs is megfelelő helyük, hiszen meghaladottakká válnak, értelmüket veszítik. Minden egyes beavatási szinten a tanítvány elveszíti "addigi" önmagát és mintegy „újraszületik”, az újfajta megismeréseknek ― az ő számára ― új világában!