Pap Gábor- Az ég mennyezeti

Ha van olyan fejezete a magyar művészet történetének, amely az egyetemes emberi művelődés szemszögéből egyedülálló jelentőségű, akkor a festett kazettás mennyezetek bízvást ilyennek mondhatók.

Mit tud egy mai átlagos műveltségű magyar honpolgár a hazai festett kazettás templomi mennyezetekről? Jószerivel semmit.

Szembeszökő az a hanyagság, amellyel ezt a témát mindhárom, ügyében illetékes szakterület - a vallás-, illetve művészettörténet éppúgy, mint a néprajz - kezdettől fogva mind a mai napig kezeli. Mintha szégyelleni való vétek-halmazatról volna szó, vagy mintha félni kellene tőle. És ez még mindig a jobbik eset. Már tudniillik az, ha semmit sem mondanak-írnak róla. Mert ha teszik, ilyenfajta sommás ítéleteket hallhatunk-olvashatunk: az itáliai későreneszánsz megkésett (a későhöz képest is késett!) utóvirágzása, amely importként került a Kárpát-medencébe és itt folklorizálódott. Művészi értéke a nulla körüli tartományban mozog, legfeljebb művelődéstörténeti vagy szociológiai szempontból minősíthető figyelemre méltónak. Ami pedig az egyes kazetták ábraanyagát illeti, ezek - egyik méltatójuk példásan lelkiismeretlen megfogalmazása szerint - „félreértett előképeket rosszul utánoznak”.

Ezzel szemben mit mutatnak a tények?

Először is: ami a mennyiségi mutatókat illeti, a Kárpát-medencében még a mai, erősen leromlott állapotban is több kazettás mennyezet található, mint a maradék Európában összesen. (Ebben a tekintetben hasonló a helyzet az ugyancsak rangján alul kezelt kerektemplom-témához.) Nálunk a máig egészben vagy részben fennmaradt kazettás mennyezetek száma a százas nagyságrendben (száz és ezer között) mozog, és egy-egy templomra átlagosan száz kazettát számíthatunk. Vannak helyek, ahol ennél jóval kisebb a számuk, például Csengersimán vagy székelyföldi Székelydályán, de vannak olyan templomok is, ahol kétszáznál többet találunk belőlük. Ilyen a szilágysági Kraszna vagy Szilágysomlyó, de ilyen a kárpátaljai Técső mennyezete is. A százas átlag tehát mindenképpen reális adatnak tekinthető.

Összesítve: a maguk tárgyi valóságában - már akár az eredeti helyszínen, akár múzeumban - megtekinthető kazetták száma a Kárpát-medencében tízezres nagyságrendűnek (tíz és százezer közöttinek) adódik. Ekkora tételben negligálja művelődési örökségünket a jelenlegi szakkutatás.

Másodszor: míg a feltételezett „kölcsönadó fél” kazettás mennyezetei - amennyiben egyáltalán vannak neki ilyenjei - jellemző módon egyetlen vagy feltűnően kevés mintaelemmel gazdálkodnak, és ezeket mechanikusan, általában szigorú tükörszimmetrikus elrendezésben sorakoztatják fel a rendelkezésre álló felületeken , addig a Kárpát-medencei anyagban gyakorlatilag nincs két egyforma kazetta. Onnan ide irányuló kölcsönzést vagy átvételt feltételezni ebben az esteben ugyanolyan képtelenség, mintha a magam egészséges és rendeltetésszerűen, a maga helyén és ott jól működő lábamat a szomszédom műlábából „vezetném le”, onnan származtatnám.

Harmadszor: a Kárpát-medencén belül a festett kazettás mennyezetek és az ún. „rokonemlékek” (karzatmellvédek, padelőlapok, szószékek és feljáróik oldallapjai) ábraanyaga nem egymástól elszigetelt motívumok önkényes válogatású és elrendezésű halmaza, hanem nagyon is célszerű és jól felismerhető-rekonstruálható rendszert alkot. Ez a rendszer mind alapvonalaiban, mind konkrét formaképleteiben igen nagymértékű egyöntetűséget mutat a Kárpát-medencén belül, az egymástól tetemes távolságra lévő helységek esetében is.

Negyedszer: ennek a rendszerszerűen „működő” ábraanyagnak, illetve az ilyen típusú - „beszédes” jelzővel illethető - kazettás mennyezeteknek megléte vagy hiánya egy-egy területegységen belül nem vallásfelekezetek függvénye, hanem kifejezetten etnikai, illetve anyanyelvi hovatartozás szerinti eloszlást mutat. Idegenes, de rövidsége miatt praktikus meghatározással: kazettás mennyezeteink nem felekezet-, hanem etnikum-specifikus jelenségek a Kárpát-medencében. A legtöbbet a református egyház kebelében találjuk belőlük, utána az unitáriusok következnek, de római katolikus templomokban is maradtak fenn - ha nem is nagy számban - ilyen emlékek. (Például az Ózd melletti Szentsimonban vagy a nógrádi Nádújfalun.) Mind-mind magyar nyelvterületen! Ahelyett, hogy tárgyalási szempontjainkat szaporítanánk - lehetne! - , vizsgáljuk meg inkább az utolsó két pontunkban emlegetett „rendszerűség” néhány fontosabb ismérvét, a teljesség igénye nélkül. Konkrétan: nézzük meg, melyek azok a rendszer-típusok amelyeknek a jelenléte perdöntő pontossággal kimutatható kazettás mennyezeteink ábraanyagában, illetve ennek az ábraanyagnak a rendeltetésszerű „működésében”. Kereteink szűkössége miatt szorítkozzunk egyelőre a puszta felsorolásra, egyetlen példával illusztrálva minden egyes tételünket. A tizenkét csillagképből, illetve jegy-érvénytartalomból álló zodiákus (Kóros). A klasszikus hétbolygó-rendszer (Patapoklosi). Az ugyancsak klasszikusnak nevezhető ötelem-rendszer (Gyügye). A háromrétegű - alsó, középső, felső szintekből álló, hallal, négylábú állattal, madárral jelzett – világkép (Csengersima) A néphagyományunkban továbbélő „ősi magyar hitvilág”, egyik jellegzetes képviselőjével, a sárkányon lovagló garabonciással (Técső). A szkíta gyökerekig visszanyomozható manicheista üdvtörténeti rendszer, központi jelvényeivel, a szőlővel és a dinnyével (Noszvaj). A magyar nyelv sajátosságait maximális mértékben érvényre juttató - a növekedést (növényi mintázat) és megállapodást (állatoknak) folyamatosan, lüktetésszerűen váltakozó képírási rendszer (Rudabánya). A természetes fényjárás képértelmező szerepének, mint középkori örökségnek, sajátos keretek között történő újrafogalmazása (Zsurk)