Kalendárium - Az esztendő körének szokásrendszere - Molnár V. József

BEVEZETÉS

"Az Úr (...) nem mond ki semmit,
Nem rejt el semmit, hanem jelez."
Herakleitos

A hajdan volt „karácsonyi asztal"-ra emlékezve, a kartali Piroska néni (Magyar Andrásné Csóré Piroska) mondta el, hogy apja az éjféli mise után: „behozott három szem almát (a kamrából), egyet kivitt a kútba, na aszongya ebből isznak az állatok, hogy olyan egészségesek legyenek (mint az alma), egyet meg beletett a vödörbe, a vízbe, aszongya (a családnak) erről meg (ti) igyatok egész vízkeresztig, hogy ilyen szép pirosak legyetek. A harmadik almát meg szétvagdosta, és aszonta vegyetek ebből mindnyájan (...), hogyha valamikor elmentek a családból, így, mint ahogyan az alma egybe' volt, így jöjjünk össze."

A régi ember hitte, hogy a téli „napfordulat" misztériumában, amikor meghal, s még ugyanabban a pillanatban meg is születik az új életet adó, áldott fény; (Megváltó támad Isten akaratából) éjféli harangszókor aranyossá válnak (vagy borrá változnak) a vizek, a kút vize is, s ha benne megmeríti az almát, amely számára az élet „egész"-ségét idézte meg, az szakramentummá lényegül. Játékával e magasztos éjjelen a minden-kerekség része lett (jószágával együtt), s részese majdan az elkövetkező esztendőben Isten áldásának.

A természetben élő ember a világot, a Mindenséget kereknek észlelte: „kerek határ", „kerek világ", s e kerekség kellős közepét, a „föld köldökét" szentnek tartotta. A moldvai csángó-magyarok szerint „a föld köldökirű, ha van szó, az mindenkinek az a hely, hul született, ahul ősapáink tájai, ahul él az ember, ahul nyeri mindennapi kenyerit, ott hul ismeri az egész világot"[1]. A föld köldökét az égi biztos ponttal, féltekénken az északi sarkcsillaggal az „égig érő fa" kötötte össze (az eget tartó világoszlop, a Mindenség tengelye), amelynek csúcsán a Teremtő trónol, aki rendet tesz a világ látszólagos káoszában, s jeleket támaszt, amelyekkel tudatja a rendet, s parancsait. Ő rakta az ég búrájára a csillagokat (s alkotta a csillagképeket), a Napot és a Holdat, azokat az égi lényeket, akik az égig érő fa körül keringenek fáradhatatlanul. Ezek segítségével tájékozódott a régi ember, mind a kerek világ, mind a kerek esztendő és nap születést, életet, halált hordozó, ciklikusan váltakozó tartományában, a tér-idő misztikus mezején.

„A természet szüntelen körforgásában, az évszakok változásaiban: tavaszi újulásban és őszi érettségben, nyári gazdagságban és téli álomban a napok mellett, az esztendő a legkerekebb időbeli egység. Ezt a ritmikus váltakozást és nyomában a vegetáció bontakozását a Nap járása idézi elő; amely az ember napi életét és munkáját, a gazdasági élet alapvető feltételeit megszabja. Az esztendőt az ember mindig kultikus egésznek érezte, és kozmikus fordulatait a mai napig számontartja".[2]
Erről tanúskodik a Galga mentén máig megőrzött találós mese is:

„Kerek istenfája,
Szép tizenkét ága,
Szép tizenkét ágának
Ötvenkét virága,
Ötvenkét virágán
Három aranyalma.
Aki ezt kitalálja,
Hull az áldás arra."

Isten kerek esztendeje tizenkét más-más ágat, hónapot hajt, a tizenkét hónap ötvenkét hetét virágzik, s az ötvenkét hét három nagy ünnepet (karácsony, húsvét, pünkösd) terem. A három aranyalma archaikusabb felfogásban a Nap keltének és leszentülésének három kardinális helyét jelölte, jelentette: a téli és a nyári napfordulati, s a két napéjegyenlőség azonos helyét.

Az évkört már az ókorban tizenkét egyforma időtartamú részre tagolta az ekliptikán körbemozgó (a régi ember által megtalált és kitüntetett) tizenkét csillagkép: az állatöv égi „képírása". A tizenkét csillagképhez tizenkét egymást kiegészítő tulajdonság kötődött, földi életünk, élő környezetünk változásainak és átváltozásainak köre, ritmusa[3]. A változások és átváltozások időpontjaihoz már az ősidőkben kultikus cselekvések tartoztak; s fokozatosan ünneppé nemesedtek az évkör megtalált csomópontjai. A középkori keresztény ünnepek (Jézusról, Szűz Máriáról, az angyalokról és a szentekről való megemlékezés alkalmai) csaknem kivétel nélkül az ún. pogány ünnepek helyére kerültek. A régi formákat, „edényeket" új tartalommal töltötték meg. A középkori ember hite szerint a Teremtő parancsára elevenné, időszerűvé, rendezetté lett az ókor végére bálványimádássá merevedett (túlspekulált, kaotikus) szakrális gyakorlat, a Mindenség megtalált rendjéhez való igazodás módja, „módszere".

Népünkhöz - legendáink, szakrális falképeink, szokásaink tanúsága szerint - Szent Lászlóval szólt magyarul az „új" Isten. A keresztény államot alapozó Szent István után Ő volt keresztelőnk. Naptári ünnepe június 27., a nyári napfordulót jelölő Keresztelő Szent János (Jánosnak Jézusról való mondása: „Neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell" - János 3,30 - egyszerre utal a nyári napforduló utáni csökkenő, illetve a téli napforduló után növekedő fényre) június 24-i ünnepét követi.

A középkorban a napfordulati tüzek, a „szentiváni" tüzek mellett az Ő ünnepének vigíliáján is föllobbantak. Nagy Lajos királyunk aranypénzeire Szent László képét vereti, megváltoztatva a mintául választott firenzei forint Keresztelő János ábrázolását."[4] Szent László az, aki a csodaszarvast (Isten küldöttét) a „pogány" magyarság „fényes állatát" angyalnak nevezi (nem tünteti el, átváltoztatja csupán!) a mogyoródi dombon, I. Géza előtt: „Bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala." Falusi népünk archaikus imádságában a „se nem kicsi, se nem nagy madár, amely éppen akkora, hogy az eget a földdel összekötheti."[5] - hasonlóképpen alakul át:

„Égen menő szép madár,
De nem madár, szárnyas angyal,
Szárnya alatt szent oltár,
Szent oltárban igaz hit,
Igaz hitben Boldogasszony.
Kelet felől tekint a Nap,
Ott látta az Ő szent fiát."[6]

Az imádság utolsó két sora a Nap és Jézus Krisztus analógiás kapcsolatára utal. A régi falu népének a Nap (égi szerepéből, „tulajdonságából" következően) alkalom arra, hogy Jézust megidézze: a karácsonyi Nap például a születő Jézust, a húsvéti pedig a föltámadót. A bukovinai székelyek téli napfordulós „pogány" tánca a betlehemi Jézust köszönti. Ahogy a karácsony éjfélen születő Nap a határ új életét hozza, akképpen Jézus az emberét -- vallják még ma is a falu öregei. A bukovinai székelyek karácsonyböjti kántálásában, a „paradicsomolás"-ban egyszerre van jelen a megszülető (minden élet oka) és a feltámadás előtt meghaló (az új életet halálával megváltó) Krisztus.

„Paradicsom mezejibe'
Aranyszőnyeg leterítve,
Azon vagyon rengő bölcső,
Abba' fekszik az Úrjézus:
Jobb kezébe' aranyalma,
Bal kezébe' aranyvessző;[7]
Megzuhintá a vesszejét,
Zúg az erdő, cseng a mező.
Sose láttam szebb termőfát,
Mint Úrjézus keresztfáját,
Mert az vérrel virágozik,
Szentlélekkel gyümölcsözik."

Számos régi imádságunkban a felkelő Nap minden hajnalon a vérből feltámadó fényes Krisztust jelöli.

„Ahol jön a mi Urunk Jézus Krisztus
Aranyfának az ágán
Szent fejét lehajtván
Szent szívét szorítván
Véres könnyét hullajtván..."
egy másik imádságban pedig:

„Mit látol a fényös Napon?
Ehun gyün a fényös Jézus."[8]

Ez utóbbi példa fontos összefüggésekre utal, a szerves, megbonthatatlan „egész"-re; csakúgy, mint a moldovai csángó-magyarok szokása, akik Sarlós Boldogasszony napján (július 2.), az aratás kezdetén kötött „Jézus kévét" karácsonykor a pajtából a tisztaszobába viszik, a szent sarokban marad vízkeresztig (kimorzsolt magja a vetőmagot „szenteli"). A búza a Nap „legkedveltebb" növénye: „Mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap". Krisztus és Mária képmása van minden búzaszemen; de a búza szára aranya, kalásza sugara a Nap megidézője, s a Nap Jézusé - ezért került búzaszalma a karácsonyi asztal alá. Jézusnak a Napot jelölő szalmával vetettek szülőágyat. A karácsonyi asztal ünnepi abroszából (amelyet ádventben, a karácsonyi készület áhítatában fontak és szőttek) vetették a búzát.


A régi ember számára a világ - annak minden „mozgó és moccantalan teremtménye" - középpontra ragozódó kerek egész, amelyben minden mindennel összefügg, amelynek hierarchikus és heterogénrendszerében ő, az észlelő, a látszólag különvaló is szervesen beletartozik; a tér és az idő cselekvő része, részese. Hiszi, hogy cselekvése (szokásai, szakrális játéka), annak módja hatással van a létét formáló erőkre. Hiszi, hogy szükség van rá, hogy az Úr aktív, „pozitív hősnek" teremtette. Karácsonya ezért valóságos. Nem emlékünnepet ül, hiszen hitében Krisztus mindennap, minden évszakban minden elevenben mutatja magát, s minden karácsonyon benne az ő szívében, lelke szalmaágyán születik meg. Minden karácsonyon újra, meg újra bemegy a házba: „Begyütt Jézus a házamba,/ Házam közepén megálla"[9] - és rendezi életét - a szorongással és reménnyel teli sötét napok idejének kellős közepén megerősíti a szeretetben. Karácsony éjjelén az Ég és a Föld köldöke egyetlen középponttá válik. A hites ember ilyenkor kívül kerül a téridőn, „villanásnyi" időre Istenben él. A régiségben két alkalma volt a megbocsátásnak: karácsony és húsvét ünnepe. Karácsony napon a régi ember, ha elszakadtan élt a szülői háztól, ha haraggal szakadt el, akkor is hazament a szülőket köszönteni („megénekelni'). Azon a napon a gyermek-Isten karéjba ölelt mindenkit, s a terített családi asztalnál, melynek közepén a Lucakor csíráztatott búzabokorban gyertya égett, Ő kért bocsánatot a haragot keltőben, s Ő bocsátott meg a megbántottban. Ez volt a karácsonyi ajándék-karácsony ajándéka; meg az éjféli mise után terített karácsonyi asztalon, melyre számos vidéken mindenből került „mutatóba", ami a réteken (az „életen") termett - a születő új fény, az éppen akkor és ott született Krisztus áldása.

„Szerettük a nyarat - emlékezett vissza a hajdan volt időkre Hévízgyörkön Juli néni (Sápiné Homoki Júlia) - akkor nagyon sokat dolgoztunk, télen meg csak ünnepeltünk, majd az egész tél ünnepünk volt; az volt még az igazi! Máma én se nagyon ünnepelek, meg a család se, mert mindenki csak rohan; már nem is soká élünk ebben a rohanó világban - elpotyogunk, mint a legyek".