Cey-Bert Róbert Gyula: Végvári oroszlánok - Élni és halni a hazáért. "Élni és halni a hazáért."

A XVI. századi végvári harcokat a magyar hazaszeretet magas hőfokon égő tüze világította meg. A könyörtelen véres harcokban oroszlánok küzdöttek oroszlánok ellen. Lesvetések, rajtaütések szinte mindennaposak voltak. Ebben az embert próbáló „vitéz iskolában” magyar és török vitézek vizsgáztatták egymást: aki átment a vizsgán életben maradt, aki nem, annak „a szemfedele a virágos mező, a koporsója a vadmadarak gyomra lett”.
A harc annyira kiszámíthatatlan volt, hogy az ütközet után a győztesnek is sietve kellett távozni a csatatérről, minden percben megeshetett, hogy valamelyik ellenséges végvár erősebb portyázó serege rajtuk üt, lekaszabolja őket és elragadja a nehezen megszerzett zsákmányt. Nem volt idő eltemetni az elesett vitézeket, a tetemeket otthagyták a vadmadaraknak. Fehér csonthalom maradt belőlük. Erős tűznek kellett égni a szívekben, hogy az éhező, fizetetlen, rosszul felszerelt, téli hidegben vacogó, fagyoskodó vitézek helytálljanak, kitartsanak és folytassák a harcot. Ez a tűz a hazaszeretet tüze volt.
„A jó hírért, névért s az szép tisztességért, ők mindent hátra hagynak” – írta Balassi Bálint a végvári vitézekről. A szép tisztesség, a hazáért való rendületlen harcot, a hazaszeretetet jelentette.
A végvári útkeresés a magyar szabadság útjának a keresése volt.
Az 1956-os szabadságharc 60. évfordulóján megjelent könyv „Végvári útkeresés” a XVI. századi vitézek hazaszeretetének bemutatásával összeköti a hazáért harcba szálló végvári hősök rendületlen eltökéltségét az ötvenhatos szabadságharcosok vitézségével áldozatvállalásával.
A cselekmény betekintést nyújt a végvári harcok kegyetlen világába. Az olvasó megismerheti Sólymosdy Imre fonyódi kapitányt és Gyulaffy László csobánci kapitányt, kivételes bajvívó hősöket, és átélheti velük a lesvetések, rajtaütések fortélyosan végrehajtott mozgalmas történeteit. A véres rajtaütések kíméletlen oroszlánküzdelmében a magyar és a török vitézek lelkéből idővel kiégett a gyűlölet salakja, jobban megismerték egymást, megtanulták tisztelni egymás vitézségét és rájöttek, hogy sok közös vonás köti őket össze gondolkodásukban, szokásaikban, hagyományaikban, népművészetükben, zenéjükben, amely végül is egymás elfogadásához, megbecsüléséhez vezetett.
A regény cselekménye elvisz az Erdélyi Magyar Királyságba élő magyarokhoz, székelyekhez és megérteti velünk, hogy a magyar lélekben élő érzelemteli Erdély-kép gyökerei visszanyúlnak a XVI-XVII. századig, amikor Erdély a magyar szabadságot, függetlenséget, a magyar feltámadás egyetlen reményét jelentette.